Történelem mindenkinek

Tomas Garrigue Masaryk a ma már csak történelmi emlékként létező Csehszlovákia megalapítója volt. A Kapu folyóirat 1992/7. számában Miloslav Bednar úgy mutatja be Masarykot, mint az erkölcs és az igazság bajnokát. Bednar szerint az egykori csehszlovák köztársasági elnök "...a demokratikus élet spirituális és morális megalapozását azért tekinti lehetségesnek, mert minden emberi lénynek, nemzetnek és államnak saját útja vezet az igazsághoz". Hát, Csehszlovákiának tényleg megvolt a saját útja, más kérdés, hogy az hová vezetett...Hová vezetett az, hogy a csehek rendszerint háttérbe sorították a szlovákokat és magyarokat? Hová vezetett az, hogy a csehszlovákiai németeket hagyták politikailag szervezkedni? Hová vezetett az,hogy miközben Masaryk a semleges professzort játszotta, miniszterelnöke, Benes, folyton Sztálin kegyét kereste? A válasz minden kérdésre egyszerű: Csehszlovákia felbomlásához. Az álszentség mindig visszaüt.

A magyar történelem 1945 utáni időszakában, az egymást követő kommunista diktatúrák kissé gyanakodva tekintettek a kereskedelemre, mint gazdasági ágazatra. Valahogy olyan " kapitalista dolog"-nak tartotta a (vulgár)marxista ideológián nevelődött politikai elit a kereskedelmet, illetve: az egész úgynevezett tercier szektort. Amikor aztán bekövetkezett a rendszerváltás, a történelemből jól ismert hatás- ellenhatás folyamat egyik példájaként, gombamód megszaporodtak a kereskedelemmel foglalkozó vállalkozások.     Vegyünk egy példát! A Jász-Nagykun-Szolnok megyében található Jászberényben 1998-ban 29 468 lakos élt. A bejegyzett vállalkozások száma 1361, ennek 80 százaléka foglalkozott kereskedelemmel. Nyilván egy harmincezres városban soknak számít a több, mint ezer kereskedelmi vállalkozás. Egy másik példa, szintén Jász-Nagykun-Szolnok megyéből: a megyeszékhelyen, Szolnokon, 6558 vállalkozás működött, ebből 4103 volt egyéni vállalkozó, túlnyomó többségük valamilyen biztos

A történeti irodalomban mára közhellyé vált, hogy a 19.századi olasz ( pontosabban: itáliai) szabadságmozgalmaknak és azok harcosainak nem volt társadalmi programjuk. Azaz nem foglalkoztak a polgársággal, az egyre inkább nyomorba süllyedő parasztsággal. És- ebből adódik a helytelen következtetés- ennek a hiányosságnak köszönhető az, hogy a Csizma 20.századi történelme ennyire ellentmondásosan alakult. Mazzini, Garibaldi, Cavour és a többi, 19. századi itáliai forradalmár, katona, politikus, államférfi- nevezzük, ahogy éppen akarjuk- egyetlenegyet akart: egységes Olaszországot. A nemzet egyesítése minden másnál fontosabb volt, még a parasztság helyzetének javításánál vagy éppen a szabadkereskedelem bevezetésénél is. A risorgimento korában a nemzeti probléma sokkal előbbrevaló volt, mint a jólét. Ezért van az, hogy az egységes Olaszország létrehozásárt küzdők kiáltványaiban, írásaiban oly kevés szerepet kap a társadalmi kérdés. Úgy voltak vele, hogy a belső bajokat majd azután oldják meg

Hosszú bejegyzés, de ne félj tőle, nem harap!  Mi, közép-európai magyarok, kissé értetlenkedve fogadjuk, miket beszélnek a liberális képviselők Brüsszelben. Nem értjük, miért akarnak egyesek Belgiumból vezényelt egységes, nemzetekfölötti Európát. A válasz, mint mindig, most is a történelemben keresendő. Belgium 20.századi történelmében. Belgium második világháború utáni történetére a flamand és vallon etnikum közötti politikai harc nyomta rá bélyégét. A politikai elitek a hatvanas évekig igyekeztek minél több jogot és lehetőseget kiharcolni az általuk képviselt flamand illetve vallon népcsoportnak. Aztán rájöttek- pontosabban: úgy döntöttek- hogy ez nekik nem fog menni. A politikusok és a nép belefáradtak a több évtizedes meddő flamand-vallon nyelvi és kulturális küzdelembe. A politikusok feladták az egy állam-két nemzet koncepciót, és valami harmadik út-félét igyekeztek megvalósítani. 1993-ban Belgiumban államreformra került sor. Kimondták, hogy Belgium nem flamand és vallon ne

Mao Ce-tung a 20.század talán legaljasabb, legvéresebb, és természetesen teljesen elmebeteg diktátora volt. Ennek illusztrálására számtalan gazembersége közül az egyik: 1959, Kína. Az egész országban katasztrofális időjárási viszonyok uralkodnak, egyes területeken árvíz pusztít, máshol szárazság kínozza az embereket. Ahogy ma mondanánk: felborult az ökológiai egyensúly. A termés katasztrofálisan rossz, a legtöbb helyen nem is tudnak a kínai parasztok aratni. Megkezdődik az éhhalál időszaka: sok család már nem is táplálja a csecsemőket, mert úgysincs esélyük. Az ördögi természetű Mao megijed. Mi van, ha az éhező parasztok és városi munkások fellázadnak, megdöntik teljesen abszurd ideológiákon nyugvó hatalmát? Ezt a veszélyt valahogy meg kell előzni. Megszületik az embertelenségében mindent felülmúló stratégia: az éhező embereket hagyni kell éhen halni, így nem marad tanúja az éhínségnek. Az állam felvásárolja a megtermett kevés gabonát, rizset, és Indiába exportálja, olcsón. A kín

Pablo Picasso a 20.század meghatározó festőművésze. Politikai beállítottságát tekintve inkább a baloldalhoz tartozik. A National Geographic tévécsatornán épp a napokban vetítettek egy filmet, melyben Picasso úgy tűnik fel, mint a Franco-rezsim egyes számú ellensége. Picassot a - tegyük hozzá: művészetek terén meglehetősen korlátolt - spanyol diktátor, Franco tábornok egyáltalán nem szerette. Ám tisztában volt azzal, hogy a festőművész jelentős nemzetközi elismerének örvend, éppen ezért európai botrány lenne abból, hogyha valami történne a művésszel. Éppen ezért olyan " francosan" járt el: kiadták Picasso ellen a körözést, de nem keresték különösebben. Picassonak bujkálnia kellett egy évig, a titkosszolgálat megközelítőleg ismerte a búvóhelyet, de érdemi lépéseket nem tettek arra nézve, hogy kézre kerítsék a nonfiguratív festészet apostolát. Kiállítani viszont nem hagyták. Franco azt remélte, ha PP tíz évig nem állít ki, a világ elfelejti majd. Nem így történt. xxxxxxxxxx